fbpx Skip to main content

Miért nem jelentkeztem olyan sokáig?

Szerző: 2021. április 28.Egyéb

Azért, mert érzelmi viharban voltam

Erősen megbillentem, és elbizonytalanodtam, hogy merre, hogyan tovább?

Az érzelmi vihar oka a válásom volt – és mindaz, ami vele járt. Felelős döntést kellett hozzak életemről – és vele együtt a halálomról. Arról, hogy életem hátralevő részében hogyan akarok élni, és hogyan nem akarok meghalni. Arról, hogy milyen párkapcsolatban akarok élni. Mit akarok elmondani az életemről, és mit nem.  Arról, hogy milyen apai mintát mutatok a gyermekeimnek. Bántalmazó mintát soha – ezt biztosan tudtam. Csak békés, szeretetteljes, feltétel nélküli elfogadós mintát. A jövőre nézve biztató, bátorító mintát. Olyan apai ölelőset…

A szívem szakadt darabokra, amikor arra gondoltam, hogy ha külön költözöm, ezt nekik már jóval kevésbé tudom majd megadni. Még akkor is, ha külön költözésemkor már 15 és 13 évesek voltak.

Popper Péter szerint az embernek készen kell állnia a kompromisszumra, de nem vághatja el élete gyökereit. Elkeseredésemben, hogy nem látom a volt feleségem és közöttem megteremthető összhang lehetőségét, mivel a döntés még nem „érkezett meg”, elkezdtem elvágni életem gyökereit… (tudattalanul, persze). Ezt képletesen kell érteni.

Elmentem a falig. Végigcsináltunk két párterápiát, és még mindig ugyanazokat a köröket futottuk, én meg szenvedtem. Egészen addig, amíg az egyik párterápiás ülésen rá nem döbbentem: ha nincs változás, és együtt megyünk tovább, akkor a gyerekeink is ugyanezen minta szerint fognak élni. Sem a lányomnak, sem a fiamnak nem tudtam ezt jó szívvel kínálni. Nem volt tovább.

A változás az én igényem volt. Láttam – már sok éve -, hogy milyen minták uralkodtak az én családomban, és milyenek a volt feleségem családjában. Nem igaz, hogy ezek hatásait tovább kell vigyük. Nem igaz, hogy nem tudunk ezek fölé emelkedni. Nem igaz, hogy ezekből olyan sokat át kell adjunk a gyerekeinknek.

Nem mintha saját, gyermekkori családunkban nem tapasztaltunk volna meg szeretetet is, de számomra túl sok, az életet értelmetlenül korlátozó minta volt jelen az életünkben.

Bántalmazást intézményesítő patriarchális rendszer

Hány száz, sőt, ezer éve? Hány generáción keresztül? Ebben számomra minden benne van. Jutott belőle nekem is, és gyermekeim édesanyjának is. Szenvedtek ettől mindkettőnk felmenői is. Én szembenéztem ennek a hatásaival, és elkezdtem változni.

Eltemetett, „feledésbe merült” traumák, elfojtott érzelmek – generációkon keresztül. Traumák, amelyek a felnőtt lét minőségét erősen lekorlátozzák – úgy, hogy aki benne van, még csak észre sem veszi. De azt hiszi, hogy vele “minden rendben van” (drága jó Istenem….!) Van olyan ember, akinek a felmenői nem szenvedtek soha semmitől, és ő semmiféle korlátozó, gátló “csomagot” nem kapott?

Volt feleségemmel kapcsolatban néha úgy éreztem, hogy amit eltemetett magába, az olyan vastag betonfallal van körülvéve, amilyennel az atomtemetőkbe süllyesztett, radioaktív hulladékot veszik körül. Ólommal kibélelve, hogy a rádioaktív sugárzás még véletlenül se jusson ki.

Világháborúban eltűnt szeretett férj és édesapa – évekig tartó reménykedéssel, hogy hátha mégis előkerül -, majd soha meg nem élt gyász. Ígéretes matematikus édesapját soha meg nem ismerő leánygyermek. Nemi erőszak – vagy annak kísérlete -, és az áldozat egy életre lezárja a szexualitását, azt örömmel egy férfinak odaadni már nem tudja. Háborús élmények hatására sok évvel később feltörő sírógörcs egy háborús film nézése közben. Apa, aki úgy költözik el, hogy gyermekének azt sem mondja: félkalap. Vallási bigottságtól vezérelve tíz gyermek nemzése nagy szegénységbe, ahol “az asszonynak a konyhában a helye”, és amely gyerekek közül öten nem érik meg a felnőttkort. Pofonokkal, sőt, nadrágszíjjal nevelés. Csak néhány a felmenőink vagy kettőnk által átélt traumákból… (Ajánlott olvasmány: Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors)

Érdekes, hogy a felmenőim szenvedéseit mindig családom női tagjai említették – csak halkan és nagyon röviden – a férfiak ezeket jól magukba zárták. Nem csoda, hogy sokáig én sem mutattam ki érzelmeket…

Gyermekként azt tanultam meg, hogy ha a nő nem boldog, akkor senki sem az. „Megtanultam” túlzott felelősséget vállalni a nő érzéseiért. Én akartam megoldani a volt feleségem problémáit. Ez persze tudattalanul zajlott. Párkapcsolatilag persze, hogy nem volt nyerő stratégia. Ettől függetlenül a legjobb tudomásom szerint odatettem magam. Igyekeztem adni, elfogadni, védeni – ahhoz, hogy sokszor azt érezzem, hogy falakba ütközöm.

De már régóta sejtettem, sőt tudtam , hogy változni lehet, sőt muszáj. Nem élhetek a régi minták szerint. Nem élhetek olyan lakásban, ahol a takarítás során szőnyeg alá van seperve a kosz, és úgy teszek, mintha tisztaság lenne. Én legalábbis nem akartam ilyen lakásban élni. Ahogy az idő telt, egyre kevésbé akartam már látszatot fenntartani, álarcot hordani, sem megfelelni valaminek, sem eljátszani, hogy minden rendben van.

Láttam ilyent eleget magam körül gyermekként és felnőttként is. Gyermekkoromban soha nem értettem, hogy miért „kell”, és miért „muszáj” és miért „nem szabad” és miért kell „szégyelljem magam”?

Csak hát a szőnyeg alól a kosz újból és újból előbújik…és számomra már nagyon régen – válásunk előtt sok évvel – meghozta az élet a lehetőséget, hogy az álarcokat levegyem, és megfogalmazzam, hogy mire kér a lelkem.

Azt akartam, hogy nálam ne legyen olyan sarok, olyan beugró, olyan bútor alatti rés, ahol ne tudnám, hogy mi van. Nincs szőnyeg, amit ne lennék hajlandó feltekerni, és kirázni vagy kiporszívózni – nagyon alaposan.

Nem akartam, és ma sem akarom, hogy ilyen legyen. Régóta tudtam, hogy ennek a lehetősége adott, és tettem is érte nem keveset. Gyermekeimnek hiteles édesapja – aki ezzel nekik egy nagyon jó, követni való mintát mutat – csak így lehetek.

Mindeközben – éveken keresztül – dolgozott bennem mindenféle érzés, amit nem tudtam elkerülni. Szégyen, harag, bűntudat, tehetetlenség, düh, elkeseredés. Miért nem tudom megadni a gyermekeimnek azt, amire én is annyira vágytam gyerekként?! Vihar volt a javából. A minőségibb párkapcsolat reményében néha elcsitulva, néha újból felerősödve. A tengeri viharokat értékelő skálán (1…12) volt ez olyan 10-11-es (néha 10 m-es hullámokkal).

Haladok tovább ezen az úton, mert tiszta szívvel és tiszta lélekkel akarok élni, és úgy is akarok meghalni. Életem Isten adta teljességét megélve, a bőség kínálta lehetőségeket folyamatosan felfedezve.

Aztán, hogy mit adtam át és mit nem a gyermekeimnek, majd ők fogják elmesélni…a feltétel nélküli szeretetemet irántuk azóta is a legjobb tudásom szerint és folyamatosan kimutatom. Amivel tudom, édesanyjukat – sőt, anyai nagymamájukat is – segítem és támogatom.

Remélem, hogy Bert Hellingernek az alábbi gondolata szerint valamennyire én is „fekete bárány” vagyok:

„Egy család fekete bárányai valójában a családfájuk felszabadítói.

Azok a családtagok, akik nem alkalmazkodnak a családi szabályokhoz vagy hagyományokhoz, akik folyamatosan próbálják forradalmasítani a meggyőződést.

Akik a családi vonalak jól megvert ösvényei ellen választanak, azok, akiket kritizálnak, ítélkeznek, sőt elutasítanak.

Ezeket azért hívják, hogy megszabadítsák a családot az egész generációkat frusztráló ISMÉTLŐDŐ mintáktól.

Ezek az úgynevezett ”fekete bárányok”, azok, amelyek nem illenek, amelyek lázadással üvöltenek, valójában javítanak, méregtelenítenek és új virágzó ágakat hoznak létre a családfájukon.

Számtalan irreális vágy, összetört álom vagy őseink frusztrált tehetsége mutatkozik meg ezen a lázadáson keresztül.

Tehetetlenségért a családfa bármit megtesz a törzse semleges és mérgező pályájának fenntartásáért, ami nehézkessé és konfliktusossá teszi a lázadó feladatát.

Hagyd abba a kételkedést, és vigyázz a ritkaságodra, mint a legdrágább virág a fádon.

Te vagy minden ősöd álma.

Tetszett? Oszd meg a megfelelő gombra kattintva!