Basszák meg a gyermekbántalmazók!

Figyeld meg, és gondolkodj el azon, hogy a vállalkozói sikerhez – avagy inkább a sikertelenséghez – hogyan járulnak hozzá a gyermekkorod történései és az azokból származó, évtizedekkel később is ható érzelmi-lelki torzulásaid.

Felkavaró, “mélyre menős” írás következik.

Úgy korrekt, hogy az eddigieknél még jobban megnyílok az olvasóim előtt.

Hiszen én is “emberből vagyok”. És tudom, hogy sok olvasóm és ügyfelem ennél még súlyosabb történetet hordoz magában.

Ha te is érzed, hogy van benned egy történet, amivel nem tudsz mit kezdeni, amit nem mersz másokkal megosztani, akkor ezt az írást vedd bátorításnak, hogy merj mindennek utánajárni, ami az életedben veled történt, és merd megvizsgálni a történések rád gyakorolt hatásait. Illúzió azt hinni, hogy “de hiszen az olyan régen történt”. Ez igaz, de a hatása ma is él benned. Vállalkozásod és egész életed különböző nehézségeit nem lesz nehéz visszavezetni néhány múltbeli történésre, és a transzgenerációs mintákra.

Ebben a legjobb az, hogy rádöbbensz, hogy te tiszta vagy. Te nem vagy az, ami veled történt. Veled semmi baj: amivel baj volt (és van), azok általánosságban mondva a bántalmazásból származó érzelmi-lelki torzulások (sok évszázadra visszamenőleg is).

Az én történetem a felszínen párkapcsolati jellegű – ott csapódott le a legmarkánsabban -, de életem minden területét érintette.

Alább megosztom a történetet röviden, a tágabb elemzést és a konklúziót egy másik blog bejegyzésemben fogom megírni.

Édesapám elidegenítésének rövid története

54 évesen, több évvel a válásom után (ami meglátásom szerint a gyerekek jövője érdekében full szükségszerű volt) jöttem rá, hogy ami gyerekkoromban velem (és a testvéremmel) történt, azt úgy hívják, hogy szülői elidegenítés, és ez nettó gyermekbántalmazás. Bár sok részlet az évek során már kiderült számomra, a történet sokkal teljesebb értelmet ekkor kapott.

Egyik maradandó emlékem arról, hogy ebben a világban, amibe beleszülettem, valami nagyon nincs rendben, egy kirándulásról van, ahová édesapám (már) nem jött velünk. Nem tudom pontosan mi történt édesanyám és közöttem, mindenesetre én elkezdtem sírni, és amikor édesanyám megkérdezte, hogy miért sírok, azt válaszoltam, hogy „azért, mert idebasztatok erre a világra!” 7-8 éves voltam ekkor.

Édesapám 10 éves koromban elvált édesanyámtól, én és a nálam 2 évvel idősebb leánytestvérem édesanyámmal maradtunk. A váláshoz vezető időszakban és azt követően is édesanyám mindenért édesapám új partnerét, a Marikát okolta, hogy „az a némber, kikezdeni egy nős férfivel! Én soha nem csinálnék ilyent!”

Úgy haragudott rá, hogy még arra is emlékszem, amikor engem és a testvéremet megkért, hogy mi is mondjuk ezt hangosan, és „némberezzük” le azt „a nőszemélyt”. „Mondjátok, hangosan!” Otthon, magunk között. A másik jelző, amit ráakasztott a Marikára, az volt, hogy  „bestia”.

Az édesapámmal való kapcsolattartásnak édesanyám szabott egy olyan feltételt, hogy „találkozhattok apátokkal amennyit és ahol csak akartok, de az a nőszemély ne legyen ott!”

Mondanom sem kell, soha nem mondtam olyant édesapámnak, hogy tegye félre a Marikát – ezt soha nem éreztem feladatomnak. Egyébként is, érzelmileg ekkor már nagyon be voltam zárva. Csak arra emlékszem, hogy még apai nagymamám rábeszélései és szeretettel teli próbálkozásai ellenére is, hogy mi azért menjünk bátran az édesapánkhoz, mi a testvéremmel tartottuk magunkat ahhoz, hogy édesapánkhoz – oda, ahol ő lakott (a Marikával együtt, pontosabban a Marika lakásában) – nem megyünk.

A megfélemlítésnek megvolt a hatása.

Ennek az lett az eredménye, hogy édesapám látogatásai – amiben még az is benne volt, hogy kétszer-háromszor több napra síelni is elvitt minket (Marika nélkül – hogy mi okból nélküle, azt nem tudom) – pár év alatt megritkultak, majd egy idő után nem jött többé látogatni minket. Egy idő után már a születésnapomon sem köszöntött fel. Azt azért még korábban, egyik látogatás alatt közölte, hogy megszületett a féltestvérünk – akivel találkozni csak nagyon sok évvel később sikerült.

Szóval mi édesapánkhoz hozzá, haza nem mentünk, és a találkozást – édesanyám negatív propagandája miatt – sem igazán kerestük vele. Miközben ő is ugyanabban a városban lakott, mint mi, és a távolság ahol lakott tőlünk, nem volt több mint 2 km.

Valamikor kamaszkoromban megfogalmaztam magamban, hogy “itt nagy szar van”. Részleteket megállapítani nem tudtam, de ezt így, igen. Egyszer nagyon el voltam keseredve (nem emlékszem, miért), és azt a szöveget írtam a szobám falára –  jó nagy, kék betűkkel -, hogy “rothad az egész világ, de főleg ott, ahol emberek is vannak.”

Mindeközben akik minket ismertek, úgy nyilatkoztak, hogy “milyen kedves, jó gyermekek”. Szegény naivak, csak azt nem látták, mi van a mélyben: padlóra került önértékelés és önbecsülés.

Pár évvel később – lehettem már 18 éves, nem emlékszem pontosan – támadt egy ötletem, hogy én igenis elmegyek édesapámhoz, és ehhez senkitől nem kérek engedélyt. Már nem emlékszem honnan, de tudtam hol lakik. Felmentem a 3. emeletre, ott álltam az ajtó előtt, – a szívem a torkomban dobogott – és annak ellenére, hogy ő korábban érthetően és tisztán elmondta, hogy az ajtaja mindig nyitva áll előttünk, nem mertem becsengetni, és hazamentem.

Több alkalmas egyéni terápia sorozat és aktív részvétel egy pszichodráma csoportban (érzelmi felszabadulás, ahhh!!!) kellett ahhoz, hogy 30 évesen tegyek egy bátor lépést édesapám felé. Ekkor már el mertem menni hozzá, de sajnos a kapcsolat soha nem épült olyan szintre, amilyen szintre épülhetett volna.

20 év – benne a kamaszkorom – kimaradt.

A történet “érdekes” vonatkozásai

Édesanyám volt az, aki nem volt boldog édesapám mellett.

Az édesapámmal kapcsolatos elégedetlenségéről a válást követően az évek során tett nekünk jó pár említést.  Az elégedetlenségét úgy próbálta „kompenzálni”, hogy lett egy külső kapcsolata. (Valószínű, hogy ez édesapámnak egy 10 hónapos, folyamatos, szakmai külföldi tartózkodása alatt történt, bár ez lényegtelen.)

Ez a férfi – igen, ki lehet találni – nős volt. „Én soha nem tennék ilyent” – mondta édesanyám, amikor Marikáról beszélt (!). Azt, hogy édesanyám és az illető közül ki volt a kezdeményező nem tudom, de az illető nős volt, és édesanyám a kapcsolatot a válás után is, még évekig fenntartotta. Titkolózva, dugdosva, szégyenbe burkolózva – úgy, hogy ebbe mi, a testvéremmel is be voltunk vonva.

„Ne tudják meg!” Szomszédok, nagyszüleim, ismerősök.

Nem nehéz kitalálni: mindenki tudta.

Arra, hogy ez milyen borzalmas párkapcsolati minta volt számomra, csak évekkel később jöttem rá.

Azt gondolom, ma már értem édesanyám mozgatórugóit: ő sem kapott boldog párkapcsolati mintát a szüleitől, sőt…

Szóval édesanyám házassága alatti külső kapcsolatára fény derült, és édesanyám nem tudta elfogadni, hogy ennek végül válás lett a következménye. A válást mindig úgy állította be, hogy az a Marika miatt történt.

Állítólag próbálták helyrehozni a kapcsolatot, de édesanyám szerint a Marika – aki csak a krízis kitörése után jött képbe édesapámnál – annyira „rámászott” édesapámra, hogy végül édesapám a Marika mellett döntött, és az autóját kivéve mindent hátrahagyva elköltözött. Így lett Marika a bűnbak.

És így lettünk mi ketten a testvéremmel édesanyám haragjának az eszközei, és így tudatosult bennem 54 évesen, hogy amit édesanyámtól kaptam, az nem feltétel nélküli, hanem feltételhez kötött szeretet volt.

Édesapámról a következőket tudom elmondani: soha egy rossz szót nekem édesanyámról nem mondott (!) – pedig akár okot is találhatott volna rá -, soha édesanyámat nem bántalmazta (ezt édesanyám is elismerte, amikor a történteket felelevenítettem neki, „kicsit számon kértem”, és erre konkrétan rákérdeztem), és a halála után édesapámat Marika így jellemezte: „Nagyon jó ember volt.”

================================================

Felmenőim transzgenerációs mintáiról, következményekről, és lehetséges megoldási javaslatokról később írok.

Bátorítással neked is:

Tamás