Közösség kontra egyén

Szerző: 2013. január 3. Siker

„A kapitalizmus átka, hogy egyenlőtlenül osztja szét az áldást. A szocializmus erénye, hogy egyenlően osztja szét a nyomort.”

– Winston Churchill

Mikor, miért és hogyan érdemes közösségben gondolkodni és közösséghez tartozni, és mikor érdemes külön, egyéni utat járni?

Köz

Közoktatás. Közkórház. Közétkeztetés. Van, létezik. Milyennek látod a színvonalát? Mennyire van hozzá kedved?

Ja, igen. Közös lónak túros a háta. Láttál már közterületet? Milyennek láttad?

Köztisztaság – köz-szemétség. (Csak játszom a szavakkal…)

Talán már hallottad: ami a mindenkié, az a senkié.

Köz-sikeres-vállalkozás. Köz-karrier. Köz-tudás. Ilyen miért nincs? Azért, mert ezek olyan dolgok, amikért egy egyén (közösségtől függetlenül, bár annak részeként) önállóan dolgozik meg – és az eredmény az övé.

Közdiploma már létezhet – olyankor, amikor a tudás megszerzésének lehetőségét annyira felhígítják, hogy az elvárásokat mindenki képes teljesíteni.

Köz-aratás. Ki mint vet, úgy arat. Egyesek azt hirdetik: „nem baj, hogy nem vetsz, jogod van akkor is aratni.” Ezt sokan saját magukra érvényesnek tekintik.

Mindenki

„Mindenki.” Veszélyes szó! „Az emberek”. „A magyarok.” „A társadalom.” Ezek is.

Ilyen nevek a telefonkönyvben nincsenek. A telefonkönyvben konkrét születési dátummal és anyja nevével azonosítható egyének nevei találhatók. Ők azok, akik megtesznek valamit vagy sem. Közösségek nem szoktak cselekedni. Azt egyének csinálják.

Egy vállalkozás nem szolgáltathat mindenkinek. Szűkítenie kell, hogy konkrét igényekre nyújtson megoldást. A tömegtermelés ideje elmúlt, előtérbe kerülnek a személyre szabott (vagy szabható), egyedi igényeket kielégítő megoldások.

A közös (csapat, szervezet, nemzet) akkor létezhet, akkor van értelme, ha többé-kevésbé azonos felkészültségű, szemléletű, teljesítményű, gondolkodású, hitrendszerű egyének vesznek benne részt és a benne részt vevő egyének hajlandók egyéni céljaikat a közösségi célok alá rendelni.

A kulcsszó itt ez: azonos.

Ugye te sem kételkedsz abban, hogy egy összetartó közösségnek nagyon nagy ereje van? Lásd Gandhi törekvését, melynek során maga mellé állította az indiaiak millióit, és végül India békés módon elnyerte a függetlenségét.

Kívánatos az emberek minél magasabb szintű együttműködése olyan eredmények elérése érdekében, amely eredmények a közösség minden tagjának nagyon nagy haszonnal járnak? Persze, hogy kívánatos.

Probléma megoldás: egyénileg, közösen

Munkatárs-felvételi nap multinacionális tanácsadó cégnél. Az egyik megoldandó feladat ez: egy repülőn utaztál, amelyen csak te voltál, és a pilóta. Lezuhantok a sivatagban, a pilóta meghalt, te túlélted. Van nálad 10 dolog – tárgy, eszköz, valami – amit tegyél fontossági sorrendbe a túlélésed szempontjából. A résztvevők egyénileg megoldják a feladatot. Megszületik valamilyen eredmény. Kiszámolják az egyéni eredmények átlagát.

Következő feladat: együttműködő csapatként (5-6 fő) közösen is vitassuk meg ezt a fontossági sorrendet. Megcsináltuk. Az így kapott eredmény 18-20 %-kal jobb volt, mint az egyéni eredmények átlaga. Nem kérdés: egy csapat teljesítménye jobb, mint az egyéni teljesítmények átlaga.

Csoport és csapat

Több ember együtt egyenlő csoport. De nem minden csoport csapat. A csoport azt jelenti, hogy együtt vagyunk, de csak annyi. A csapat azt jelenti, hogy közös célért, szoros együttműködésben, egymást támogatva nagyobb teljesítményt nyújtunk. Mindenképpen nagyobb teljesítményt, mint az ugyanazon emberekből álló csoport.

Nagy tapasztalatú óvoda pedagógus mondja, hogy a roma gyereket nem azért kell külön oktatni, külön csoportba járatni (szegregáció), mert zavarná a magyar gyereket. Hanem azért, mert olyan hátránnyal érkezik a csoportba, hogy a csoport többi (nem roma) tagjának adott feladatok az ő számára túl nehezek, azokkal ő megbirkózni nem képes, így nem lesz sikerélménye, és a leszakadás a többiektől így garantált. Őt előbb fel kell hozni a többiek szintjére, mielőtt részt tudna venni a csoportban. Tehát a roma gyerek érdeke, hogy előbb külön foglalkozáson vegyen részt – a saját felzárkózása érdekében. (Hogy ez mennyire sikerül, arra nekem nincs rálátásom, én csak az óvodapedagógus szavait adtam vissza.)

Labdajátékok – foci, kosárlabda, röplabda, kézilabda stb. Gondold el, hogy neked kell beválogatnod a játékosokat a csapatba. Kit küldj a pályára és kit hagyj a kispadon? (És ki az, akit még edzésen sem szeretnél látni?) Igenis, válogatni fogsz, egyesek játszani fognak, mások nem. Egyeseknek lesz esélyük, másoknak – mert úgy ítéled meg, hogy nincsenek a szükséges szinten – nem.

El tudod képzelni, hogy Kemény Dénes háromszor is olimpiai aranyéremhez juttatta volna a vízilabda válogatottat anélkül, hogy nagyon megválogatta volna a csapat játékosait?

Ugyanígy egy munkahelyi vezető. Kiket válogat be a csapatába? Azokat, akik képesek magukévá tenni a szervezet küldetését, akik képesek beletenni szívüket-lelküket a közös munkába, akik osztják a szervezet teljesítményét biztosító értékeket, akik tudnak adni és kapni is a szervezeti teljesítmény érdekében. Azokat, akik tudnak csapatban gondolkodni és működni. A többieket elküldi. Jogos? Az.

(Ha valaha is rövidebb-hosszabb ideig együtt kellene laknom egy számomra idegen emberrel, nagyon nem szeretnék olyan valakivel együtt lakni, aki pl. nem használja a WC kefét. És még sorolhatnám, hogy annak érdekében, hogy valakivel az életteremet örömmel megosszam, annak milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie… Intolerancia? Nem tekintem annak, mert elemi érdekem biztosítani saját magamnak azokat a körülményeket, mely körülmények megléte esetén maximális értéket tudok nyújtani másoknak. Ez ugye azoknak is érdeke, akiknek érték az, amit én nyújtani tudok.)

Amikor közösségről beszélünk, meg kell érteni: a küldetés a fontos, nem a közösséget alkotó egyének. Aki magáévá tudja tenni a küldetést, és tud érte tenni, annak a közösségben a helye. Aki nem, az ne akarjon ennek a közösségnek a része lenni. Keressen magának más közösséget.

Azzal, hogy mindenkit minden feltétel nélkül be akarunk venni egy közösségbe, azt kockáztatjuk, hogy a közösség értékeit felhígítjuk, és a küldetését is veszélybe sodorjuk.

Abban gátolni egy jövőt építő, másoknak munkát biztosítani képes vállalkozót (munkáltatót), hogy szabadon megválaszthassa, kit enged be a szervezetbe és kit bocsát el, a közösség, a szervezetek és az egész gazdaság fejlődése ellen hat.

Szervezet és egyén – mindkettő érdekeinek teljesülniük kell, ez az optimális helyzet. Senkinek nem érdeke, hogy egy közösségen belül „kilógjon a sorból”. Az nem megoldás, hogy valaki ül egy csónakban – és csak a többiek eveznek. (Most nem arról beszélek, hogy megfelelő hozzáállású megváltozott munkaképességű embereket nem volna értelme munkavállalóként felvenni, mert van. De kulcs a megfelelő hozzáállás.)

“Szegény, segítsünk rajta”

John Foppe karok nélkül született. Tizenéves koráig nap mint nap a szülei (és testvérei) segítségével öltözködött, evett, mosakodott – stb. Mígnem egy nap az édesanyja rájött, hogy ha a fia így folytatja, akkor soha az életben nem fog megtanulni egyedül boldogulni. Ezért egy reggel, amikor a fiát fel kellett volna öltöztetnie, odaadta neki a ruháit, és rázárta az ajtót, mondván, hogy boldoguljon egyedül. Szegény John mit tehetett? Egy ideig őrjöngött és szitkozódott, hogy milyen dolog ez, hogy is képzelik, őt itt hagyni egyedül stb. De mivel nagyon hosszú időn keresztül senki nem jött be a szobába segíteni, ráeszmélt, hogy mese nincs, egyedül kell boldogulnia. És végtelenül kreatív módon elkezdett egyedül öltözködni, a lábait, az ajtókilincset és bútorok egyes részeit használva a két keze helyett. Így elindult egy hosszabb időszakon keresztül tartó megoldáskereső folyamat, aminek a végén ma John messze többet képes egyedül csinálni, mint azt a legtöbb ember el tudná képzelni: autót vezet, számítógépet használ (a lábujjaival gépel), a konyhában ellátja magát (a lábával), sőt, könyvet is írt!

A történet mintapéldája annak, hogy ember küzdj, és bízva bízzál. És távolról sem vagy annyira szerencsétlen, mint gondolod magad – főleg, ha van melletted valaki, aki látja benned a valós potenciálodat, és tud veled úgy bánni, hogy ez a potenciál meg is nyilvánuljon.

Miért van olyan sok céltalan, alacsony önértékelésű és alacsony önbizalmú ember, akiket valamiért mindig segíteni kell? Mert hiány-szemlélet. Az ok (részben): oktatás.

A megoldás

A megoldás (teljes egészében): oktatás. Az oktatás elsőrendű célja az kell legyen, hogy erős önértékelésű, magas önbizalmú és önbecsülésű emberek kerüljenek ki az iskolák (főiskolák, egyetemek) padjaiból.

Lehet-e kényszeríteni valakit, hogy tanuljon, fejlessze magát? Gyerekként még talán. Iskolába menni kell. Azt hiszem, kevesen bánták meg, hogy megtanultak írni, olvasni és számolni. És semmi olyan tudás megszerzését nem bánták meg, amely tudás az életüket valamilyen szinten jobbá tette.

Sajnos felnőttként a „munka világában” a továbbfejlődés már nagyon esetleges. Nincs központilag meghatározott tanterv, mely szerint tanulni lehetne. És nem szokásuk az embereknek, hogy tudatos, egyéni képzési programot kialakítva maguknak, azt finanszírozva tegyenek önmaguk célirányos fejlődése érdekében.

A megoldás annak a szemléletnek a terjesztése, hogy az ember mindhalálig fejlődőképes és az emberi élet értelme az, hogy földi létünk során milyenné válunk.

Tetszett? Oszd meg a megfelelő gombra kattintva!

Te mit szólsz ehhez?

„Hú, Tamás, ennek tankönyvben a helye! Gratulálok!”

Vámos Robi
alapító, Táblácska

Cégvezetőként
hogyan győzz meg bárkit bármiről?

Sajátíts el Te is ingyenesen 5 azonnal használható technikát,
hogy soha többé ne maradj alul senkivel szemben!